Sokan szerettük a képregényeket, így én is. Általános iskolás koromban számos különféle képregényt kaptam kölcsön az ezeket mániákusan vásárló osztálytársaktól, így ismerkedtem meg Pókember, Superman, Batman, az X-Men, és ki tudja még hányféle világmegváló szuperhérosz kalandjaival. Idővel aztán a kölcsönkapott füzetecskéket vissza kellett adni, az érdeklődés pedig odáig már nem terjedt ki, hogy könyvek helyett is képregényeket kérjek szüleimtől, így az érdeklődés elmúltával nem is érdeklődtem különösebben a különféle hősök kalandjai után. Azonban az utóbbi pár évben Hollywood felfedezte a szuperhősökben rejlő potenciált, így a második millennium után sorra készültek el az X-Men, Hulk, Fenegyerek, Megtorló, és Pókember kalandjait feldolgozó filmek, melyekkel kvalitásuktól függetlenül igen szép összeget kasszíroztak. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, rögtön elindult a filmek játékadaptációnak nagyüzemi készítése, így a napokban moziba került Pókember 2 debütálásával kb. egy időben számos platformra, így PC-re is megjelent a filmmel megegyező nevű játék.

Gyorsan le kell szögeznem, hogy a Spiderman 2 története köszönőviszonyban sincs a film történetével, pusztán Pókember egyik kalandját meséli el, melyben ugyan kulcsszerepe van Dr. Octaviusnak, de egyéb hasonlóság nincs a film, és a játék forgatókönyve között. A játék sztorijára – akárcsak magára a játékra – nem igazán érdemes túl sok szót fecsérelni: Dr. Oc ismételten összetákolt egy őrült gépezetet, azonban a befejezéséhez időre van szüksége, így a hősünk által hőn szeretett Mary Jane elrablása mellett különféle csatlósaival (Puma, Rhino, Mysterio) gátolja Pókember előrehaladását.

Amikor kézbevettem a játék dobozát, rögtön felfigyeltem a 7-es korhatárt jelző kis téglalapra, és az installálás közben gyanúsan méregettem a dobozt, miközben azon tűnődtem, hogy micsoda természeti csapás is került hozzám. Mert a Spiderman 2 egy természeti csapás. Legalábbis azok számára, akik botor módon megveszik. A negatívumok végeláthatatlan áradatának egy része ugyanis egyértelműen az alacsony korhatárból következik, ez az, ami miatt a játékra azt kell mondanom, hogy „gagyi”.

A Spiderman 2 alapkoncepciója az volt, hogy egy olyan játékot alkossanak, melynek célközönsége főként a tíz év körüli korosztályból kerül ki, de el tudnak játszani vele az ennél öregebbek is. Ennél a pontnál hasal el először a S2, ugyanis a játék a tíz év fölöttiek számára igencsak mérsékelten fogyasztható. Először is: ez egy teljességgel vértelen, mondhatni humánus akciójáték. Sérülési modell nincs, a lecsapott ellenfelek egyszerűen köddé válnak, elmúlásuk után felvillan a likvidálásukért kapott pontszám, továbbá amennyiben héroszunk sérült, akkor egy szimpatikus kis egészségügyi kereszt marad utánuk. Másodszor: összesen van három, azaz HÁROM darab átlagos, egy epizódszereplő, továbbá négy főgonosz ellenfél. Ennyi. A három darab átlagos ellenhez hozzá kell tenni azt, hogy a mezei banditának létezik fegyvertelen és fegyveres változata is. Így már a siralmas összképet is könnyen lehet borzasztóvá varázsolni. Harmadszor: az ellenség MI-je mint olyan, nem létezik. Az ellenfelek jönnek tűzön-vízen át (szó szerint, ugyanis a minket sebző elektromos kisülések, lézerek őket hidegen hagyják), mint azon mesebeli barikák a vágóhídra. Ugyanis amit ezekkel az unintelligens véglényekkel művelni lehet, azt csak mészárszékként aposztrofálhatnám. Akkor sincs esélyük, ha el sem moccanunk, nem vetjük be a kettő darabból álló kombókészletünket, hanem egy helyben állva pofozzuk fel őket. Amennyiben gumimacik módján ugrálunk, pókhálót lövöldözünk, úgy még a megkarcolásunkig sem nagyon jutnak el.

Folytatva a felsorolást: a Spiderman 2 játékmenete borzalmasan egyszerű. A játék elején együnk előre, ütjük az ellent, majd esetleg beleakadunk egy ajtóba, ekkor megkeressük a biztonsági őrt/tudóst, aki ad kulcsot, majd megyünk előre, és ütjük az ellent, és esetleg szembetaláljuk magunkat egy primitív memóriajátékkal, majd megyünk előre, és gyakjuk az ellent. A játékidő második felében lényegesen leegyszerűsödik a dolog, itt csak megyünk előre, és kész. Mindemellett a játék iszonyatosan rövid, továbbá ahogy már írtam, egyben rendkívül könnyű is. Mindössze nagyjából három órába telt végigvinni, ami igen vérszegény végigjátszási idő egy teljes árú szoftver esetében.

A Spiderman 2 grafikája rosszabb, mint a két évvel ezelőtt megjelent előző részé. Elnagyolt, alacsony poligonszámú, ötlettelen – egyszóval ronda. Ahogy a grafika, úgy Pókember mozgáskultúrája is sokkal szegényesebbre sikerült, mint az előző epizódban: tudunk szaladni, ugrani, elhajolni, ütni, hálóval lengedezni, hálóval rátapadni valamire, továbbá van kettő egész kombónk. Az ellenfelek mozgásanimációi röviden szólva is borzalmasra sikeredtek, a hosszabb verzió pedig túl sok vulgáris kifejezést tartalmazna.

Nagyjából ennyi negatívumot lehet hirtelen összeszedni a játékról, nagyvonalúan eltekintve a mentési rendszer idiotizmusától – melynek értelmében egy nagyobb rész után ment a játék, mindig felülírván az előzőt –, a Misterio-s részben felbukkanó bugoktól, vagy éppen attól, hogy a játék jelentékeny része beltéri helyszínen zajlódik, vagyis így a Pókember fíling minimális része sem jut át a játékon.

Vannak azonban kétségtelen pozitívumai is a Spiderman 2-nek, nevezetesen a szinkron, melyet most is a filmbéli színészek kölcsönöztek, az egyszerű irányítás, avagy a nagyon limitált időintervallumig jelentkező Pókemberes hangulat, mikor is kicsit élvezzünk, hogy a házak között lengedezünk nagy vígan.

Elkeserítő játék a Spiderman 2. Nem azért, mert egy kritikán, és szinte minden korhatáron aluli játékot kaptunk, hanem azért, mert konzolra egy ennél a babazsúrnál fényévekkel jobb Pókember játékot hoztak ki, melynek a pozitívumait úgy lehet szépen felsorolni, mint a Spiderman 2 negatívumait. Nem mondom azt, hogy senki ne vegye meg a játékot. Csak azt mondom, hogy az érdeklődök próbálják ki előbb inkább a demót. Mind a kettő ugyanazt eredményezi: elkeseredettséget.